Anna Heinrich, 13. 10. 1987, Kazincbarcika, Hungary

TranscriptPlease note that this transcript is based on audio tracks and doesn't have to match exactly the video

Mi történt 1981. december 24-én és a következő huszonnégy órában?

Éhségsztrájkot kezdtem. Este, körülbelül fél kilenc körül egy plakátot tettem ki az erkélyablakba és egy másikat ugyanolyan szöveggel, de nem plakát, csak egy kisebb papírt az ajtóra ragasztottam, amire kiírtam, hogy éhségsztrájkot kezdek a társadalmi igazságtalanságok elleni tiltakozásul. Tizenegy óra körül érkezett ide a rendőrség, másnap, 25-én, délelőtt tizenegy óra körül érkezett ide, és felszólítottak, vegyem be a plakátot. Nem vettem be, egy óra körül betörték az ajtót, már akkor nagyon sokan voltak itt, tűzoltóság, sokan, és ezután én ilyen nikotinnak képzelt dohánylevet ittam, ami miatt beszállítottak előbb a barcikai, majd a miskolci kórházba, a toxikológiára. Két és fél nap után átvittek a pszichiátriára, az elmeosztályra, ahol nyolc napot töltöttem.

Miért vitték önt ebbe az elmeosztályra?

Hát, úgy gondolták, hogy aki ’81 karácsonyán ilyen izgatásnak minősülő éhségsztrájkba kezd, az nem lehet normális. Az orvosnak más volt a véleménye, sőt az orvosoknak más volt a véleménye.

Mi történt a bíróságon?

Az első tárgyaláson az államügyész az erre kiszabható legmagasabb büntetést, három év börtönben letöltendő büntetést kért. Az ügyvédem, kijelölt ügyvéd volt, mindent csinált, csak nem védett, nem is ismertem, előtte nem is beszéltem vele, és elítéltek nyolc hónapra, nyolc hónapi börtönbüntetésre, de ezt felfüggesztették három évre. A második tárgyalás ’82. december 23-án volt, fellebbviteli tárgyalás, fellebbezés után, ahol ezt az egészet négyezer-ötszáz forint pénzbírságra változtatták át, egy évre felfüggesztve.

Mi volt az oka annak, hogy ebbe az éhségsztrájkba belekezdett?

Huszonöt éve volt 1981-ben az ’56-os eseményeknek, ahol a férjem a helytállásáért, a miskolci Nehézipari Egyetem, azt hiszem, Nehézipari Egyetem védelméért és a Borsodi Nyomda védelméért Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet kapott. Én nem túl tisztelettudó hangon szemére hánytam Kádár elvtársnak, hogy megfeledkezett azokról, akik annak idején az életüket kockáztatták érte. Ezután kijöttek hozzám a helyi pártbizottságtól, kiküldtek egy hölgyet, aki ott titkárnő és rajtam akartak segíteni, mert én ebben a levélben azt is megírtam, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak a kisfizetésű és kisnyugdíjas emberek. Tehát én nem valami kivételes jogokat kívántam azoknak, akiknek Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérme volt, ezt csak szintén megemlítettem ebből az alkalomból, hogy huszonöt év volt. Kijöttek és rajtam akartak segíteni, ettől én fel voltam háborodva, ezért kezdtem éhségsztrájkba, mert én nem magamnak akartam segítséget, mindenkinek, aki nehezen élt.

Mennyire nehéz megélni ebből a nyugdíjból, ami önnek van?

Hát, arra egyszerűen nincs… Nem lehet megélni belőle. Hát hogyan lehet háromezer-négyszázkilencvennyolc forintból megélni? Ehhez a keresztfiam ad havi kétezret a kosztra. Egy hét alatt körülbelül rámegyen a kosztjára ez a kétezer, de többet nem kérhetek tőle, mert gyerektartást is fizet. Szóval nem lehet megélni. Ehhez kézimunkáztam mostanáig, most megszűnik, mert bezár a megrendelőm.

Milyen nehéz megélni más embereknek egy ilyen nyugdíjból?

Ugyanilyen nehéz. Ugyanilyen nehéz. Van, aki tízfillérekből szedi össze a fél liter tej árát már az utolsó napokban, mielőtt kapná a nyugdíját, vagy még esetleg abból sem tudja összeszedni.

Miért érezte úgy, hogy önnek tiltakozni kell ez ellen és miért érezte úgy, hogy ezzel az éhségsztrájkkal kell tiltakozni?

Hát, én egyedül élek, illetve hát egyedül éltem egész tavalyig, nincsen gyermekem. Úgy gondoltam, hogyha bármilyen következménye lesz ennek, értem nem olyan nagy kár. És úgy éreztem, hogy elég bátorságom is van hozzá, hogy ezt meg merjem tenni. És valakinek egyszer ki kell mondani, és ha éppen én érzem úgy, hogy ki merem mondani, akkor nekem kell kimondani.

Hogy érzi magát azután, hogy itt, az elmeosztályon volt kórházban, merthogy tiltakozott?

Hát, egy ideig furcsán néztek rám az emberek, aztán két-három beszélgetés után, találkozás után meggyőződtek róla, hogy normális vagyok, és hát azóta is nagyon jó a kapcsolatom a szomszédaimmal, pedig nekik nagyon kellemetlen volt, kikapcsolták a gázt, volt, akinek sült a tészta a sütőben, kikapcsolták a gázt a házban, mert el akarták hitetni a lakókkal, hogy én fel akarom robbantani a házat. A pókot kidobom az ablakon. Lakók nem hitték el, szóval ezt nem tudták nekik beadni, de mégsem haragudtak meg rám, velem éreztek a lakótársaim is, tudták, hogy igazam van.

Ezután volt még valami baja a rendőrséggel, vagy békén hagyták?

Hát, mielőtt a tárgyalás lett volna, tehát miután hazaengedtek, illetve közölték velem a kórházban 5-én, január 5-én, hogy hazaengednek, akkor körülbelül negyedóra múlva jött a Dr. Wildmann Márta osztályorvos és rettentő rémülten közölte velem, hogy a politikai rendőrség keres. Jobban meg voltak ijedve, mint én. Egy nagyon helyes, fiatal férfi, Oláh vezetéknevű ő volt a politikai rendőrségtől kiküldve, meglehetősen jóindulatú volt. De még ezen kívül kétszer hívattak januárban a politikai rendőrségre. Egyik alkalommal, azt hiszem, hogy valami kísérleti majomnak néztek, mert bejött egy rendőrtiszt és annyira megnézett, szóval látszott, hogy behívták, hogy megnézzen, szóval nem mindennap láttak, valószínű, ilyen csodát.