Bognár Szabolcs, 27. 6. 1987, Budapest, Hungary

TranscriptPlease note that this transcript is based on audio tracks and doesn't have to match exactly the video

Te mit gondolsz a magyarországi állami gondozási rendszer helyzetéről?

A magyar intézményrendszer sürgősen és haladéktalanul reformra szorul. A nevelőotthoni centrikusságot fel kell oldani, meg kell szüntetni és minél többet családba visszahelyezni, vagy pedig eleve örökbefogadással családba juttatni, vagy nevelőszülőkhöz kihelyezni. Tehát ezt a központi intézmény-centrikusságot fel kell számolni, ha nem is teljes mértékben, teljes mennyiségben, de úgy néz ki, hogy egy gyereknek az éves költségvetése az államnak intézményen belül százezer forintba kerül, ezt inkább adják oda a családnak és támogassák ezzel.

Mi történik a gyerekek többségével, akik ilyen állami gondozásba kerülnek? Mi lesz a sorsuk?

Azok, akik tizennyolc éven át bent is maradnak az intézetben, tehát nem kerülnek örökbefogadó családhoz, vagy időközben nagykorúságukig nem kerülnek vissza a családba, azok a gyerekek gyakorlatilag ismét ellehetetlenülnek, mert nagykorúságukkal együtt megszűnik a korábbi védettségük. Azt lehet mondani, hogy menjenek albérletbe, de oda nem tudnak menni, mert egy kezdő fizetés nem elég ahhoz, hogy az albérletet, egy megfelelőt kifizessenek. Munkásszállót nem tudnak elviselni, a tűrőképességük határát meghaladná, hiszen végig negyven-ötven fős csoportban nevelkedtek, ezért aztán legtöbb csövezik, csavarog. És gondoljuk meg, hogy évente körülbelül kétezer gyerek kerül ki tizennyolc éves korában a nevelőintézeti hálózatból, ennek csak nagyon kis töredéke lesz sikeres, sikeresen csak kis töredéke illeszkedik be a felnőtt társadalomba.

Az állam gondoskodik-e róluk tizennyolc éves koruk után?

Sajnos nem, mert nem egységes a szociálpolitikánknak a legfelsőbb irányítása. A felnőttekkel külön az Egészségügyi Minisztérium foglalkozik, a kiskorúakkal, tehát a tizennyolc éven aluliakkal pedig a Művelődési Minisztérium. Így, hogyha valaki nagykorú lesz, akkor a Művelődési Minisztériumnak vége a gondoskodási rendszernek, tehát megszűnik, kivéve olyan elenyésző kisebbséget, mint a bűnelkövetőkkel még egy picit túlnyúlik a pártfogásuk, vagy pedig az utógondozásuk, tehát egy nagyon kis létszámnak tizenkilenc-húsz éves koráig még az állami figyelem, még megvan, de később ez teljesen elvész.

És mi történik ezekkel a gyerekekkel? Hogyan tudják az életüket folytatni?

A legtöbb gyerek nem tud beleilleszkedni a felnőtt társadalomba, vagy nagyon nagy nehézségek árán, különösen a lakásprobléma az, ami megoldhatatlan, hiszen egyedülállók nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak lakáshoz. Ezek közül kerül ki egyre nagyobb mértékben a súlyos alkoholista, a narkós, a deviáns és kriminális személyiség, a bűnöző személyiség, úgyhogy én azokon a gyerekeken csodálkozom, akik mindezt a devianciát el tudják kerülni valamilyen különböző praktikákkal, amit a társadalom maga is deviánsnak nevez, de mégis a létfenntartáshoz szükséges praktikákkal, praktikus megoldásokkal. Például a gyerekek maguk mondják el, hogy a nagykorúságot a nevelőotthonban elért fiatalok, azok megkeresik azokat a pontokat, ahol a homoszexualitás következtében valami üzlethez jutnak és pénzhez jutnak, sokszorta több pénzhez jutnak, mint amennyit egy nevelőotthon zsebpénzként adni tud, de egy éjszaka megkereshetik az egyébként legálisan megkereshető havi munkajövedelmüket is, hiszen körülbelül háromezer forint egy kezdő fizetés egy iskolázatlan gyereknek, vagy egy szakképzettnek is, amit egy éjszaka megkereshet, hogyha homoszexuális kapcsolatba lép. Ugyanez elmondható a lányokra is, hogy egy család nélkül felnövekvő és család nélkül maradt lány, egymásnak adják az ötletet, kimennek olyan pontokra, ahol a férfiak pénzért felszedik őket és szintén sokszorosát megkeresik az egyébként legálisan megkereshető munkabérnek.

Mit gondolsz, miben gyökerezik a mai magyar szociálpolitikai rendszer problémája? Mi ennek az oka?

Ez még visszanyúlik 1950-ben, az akkori politikai vezetés korszakára, amikor is egyszerűen kijelentették, hogy a szocializmussal együtt a gazdasági problémák megoldódásával automatikusan megszűnik minden más szociálpolitikai probléma, tehát nem kell külön főhatóság a szociálpolitikai problémák kezelésére. Ezért a már körülbelül 1916 óta működő és jól működő Népjóléti Minisztériumot is felszámolták, mint az összes szociálpolitikai probléma állami kezelő főhatóságát, magyarul szerte szabdalták a szociálpolitikai feladatokat, legkülönbözőbb hatóságok végezték több-kevesebb sikerrel. Egyáltalán, a szociálpolitikai kultúránk szinte a nulláig süllyedt le és körülbelül most harminc-harmincöt éves késésben vagyunk, hogy a problémának a hatására, az eredményeire újból megmozduljon ez a gondolkodás, amit annak idején elsorvasztottak. A szociálpolitikai gondolkodással együtt sajnos a családok is leértékelődtek, mint a legkisebb szociális egység, ami abban nyilvánult meg, hogy az ’50-es években erősen rászorították, hogy mind a két szülő, szóval kétkeresős családmodell, a szülő csak végezze el a munkáját a munkahelyen, apa-anya egyformán és így a család, mint emberformáló erő és közösség, az teljesen leértékelődött.

Voltak-e nehézségeid ennek a problémának a fölkutatásában, illetve ennek a publikációjában? Tehát engedi-e az állam, hogy ez a köz elé kerüljön?

Számtalan publikáció és rádiónyilatkozatom volt ezzel a problémával kapcsolatban. Készítettünk néhány munkatárssal együtt tévéfelvételt is, a legenyhébb, legártatlanabb csövesek sorshelyzetéről egy dokumentumfilmet, amit viszont 1982 végén készítettünk és azóta is dobozban van a Tévé elnökének a meglátása szerint, mondván, hogy ezt nem lehet bemutatni. De én azt gondolom erről, hogy tulajdonképpen az állam épp úgy felfigyel a szociálpolitikai jelenlegi problémákra, nem lehet nem felfigyelni, nem lehet nem észrevenni, csak mondjuk az egyes alulról jövő kezdeményezéseket egy ilyen formán kisajátítja magának, tehát az alulról jövő kezdeményezést, azt lehetőleg nem publikálja és helyette megjelenik egy nappal később, mint saját problémameglátás.