Dénes Csengey, 10. 10. 1987, Budapest, Hungary

TranscriptPlease note that this transcript is based on audio tracks and doesn't have to match exactly the video

Ennek az egésznek a témája tulajdonképpen a kiút volt ebből a válságból. Mi a te véleményed arról, hogy milyen kiút lehetséges ebből?

Nem a lehetséges, a szükséges, a mindenáron szükséges kiutakról kell beszélnünk, és ez három dolog lehet. Egy gazdasági kibontakozási folyamat, amelyik lehetővé teszi azt, hogy még tíz év múlva is európai államnak, európai országnak tekintsük magunkat. A második egy olyan nemzeti-kulturális megújulási program, amelyik lehetővé teszi azt, hogy ebben az országban megint lehessen önbecsüléssel élni, megint lehessen emelt fővel élni és hogy, úgy lehessen itt élni, hogy mi azt tudjuk, hogy magyarok vagyunk és ez jó.

Mi a különbség az urbánusok és népiesek között, akikhez te magad is tartozol, abban, ahogy a kiutat látják?

Nincs olyan nagy különbség, mint amit a kérdés körüli misztifikációk sejtetnek. Egyetértünk abban, hogy nemzeti demokráciát akarunk. Egyetértünk abban, hogy a határokon túl élő kisebbségek sorsa a mi felelősségünk és nem nézhetjük szó nélkül, hogy ők szinte végső életveszélyben élnek néhány szomszédos államban. Mindebben megegyezünk. A viták egyrészt taktikai viták, másrészt pedig a fontossági sorrend körül zajlanak. Mi az első lépés? Mi a második lépés? Mi a legégetőbb kérdés? Ezek körül a kérdések körül zajlanak csak viták, de ez a válság, amiben most élünk – az én meglátásom szerint – ezeket a vitákat is meg fogja szüntetni, mert lassan, ma-holnap nem lesz olyan ügyünk, ami ráér, ami tűr halasztást. Minden sürgős, minden első. Olyan megoldásra kell törekedni, amelyik, amelyik minden problémánkra egy generális megoldást tud adni, tehát a kibontakozási programoknak össze kell találkozniuk egy nemzeti reformmozgalomban. Ezt várom és remélem.

Budapesten, úgy tűnik, hogy van egy elég nagy tolerancia általában a másképp gondolkozók iránt. Hogy látod ezt a helyzetet vidéken?

Igen.

Ott is hasonló-e a helyzet?

Valóban, valóban van egy bizonyos tolerancia a személyes fellépések iránt. A csoportos fellépések iránt sokkal kisebb a tolerancia. És ha az intézményesség igényével lép fel egy független gondolat, az ez idáig elutasítással találkozott csak. Ezt csak arra mondom, hogy Budapesten sem parttalan a tolerancia. Vidéken sokkal kisebbek a próbatételek is. Az ország értelmiségének kilencven százaléka Budapesten él, a másként gondolkodóknak a kilencvenkilenc, majdnem száz százaléka Budapesten él. Vidéken ez vagy nehezebben vállalható, vagy nehezebben terem meg, ez a gondolat, vagy kisebb intenzitású. De én a magam részéről nem tapasztalatok, nem tapasztalok üldözést, nem tapasztalok zaklatásokat. Az kétségtelen, hogy az ország jó néhány megyéjében nemkívánatos személy vagyok, nem láthatnak vendégül, nem tarthatok előadást, nem szerepelhetek nyilvánosan.

Mennyire fontos számodra a romániai magyar kisebbségnek a kérdése?

Egy nemzet önbecsüléséhez hozzátartozik az, hogy a nemzetéhez tartozó – bár a határokkal leválasztott – népcsoportok ügyét a szívén viselje, enélkül nincs nemzeti önbecsülés. Mi rossz helyzetben vagyunk, ők végveszélyben vannak, ezt a különbséget mindig kell látnunk, amikor gondolkozunk.

Voltál már Romániában? Volt már Erdélyben?

Igen, voltam.

Mik voltak a benyomásaid, milyen helyzetben vannak az ottani magyarok és milyen kapcsolat van az erdélyi magyarok és a magyarországi magyarok között kulturálisan, gazdaságilag?

Folyamatosan romló helyzetben vannak. Az iskolákat egymás után zárják be.