Elek Nagy, 11. 10. 1987, Budapest, Hungary

TranscriptPlease note that this transcript is based on audio tracks and doesn't have to match exactly the video

Miért tört ki a forradalom, és miért támogatták a munkások olyan lelkesen?

N: Hát, a forradalom mindig csak ott és akkor tör ki, ahol az emberek rádöbbennek arra, hogy így tovább élni nem lehet és nem érdemes, ezt Marx mondta, nem én mondom. És Magyarországon 1956-ban, úgy látszik, az emberek rádöbbentek, hogy ilyen körülmények között, ilyen feltételek mellett nem érdemes tovább élni, meg kell kísérelni szabadságot nyerni. Ez nemcsak egy ember véleménye volt, ez az egész magyar nép véleménye volt, amit bizonyít a magyarság tömeges részvétele 1956-os forradalomban.

Le tudná írni, hogy milyenek voltak itt a harcok Csepelen?

N: Hát, nagyon súlyosak, nehezek voltak. A mai Csepel nem hasonlít az akkori Csepelre, itt körülöttünk nem ilyen épületek voltak, hanem kis nyomortanyák, munkáskolóniák. Súlyos harcok voltak, november 4-én kezdődtek és november 11-én esett el Csepel. Nagyon sok orosz harckocsi kiégett, kilőttek, az emberek az ágyúkhoz mentek. Itt légvédelmi ágyúk tömege volt, nem tudom, hány, tizenkettő, tizennégy, tizenhat, s ezek lőtték a közelgő oroszokat, lőtték a repülőgépeiket. Véres harcok voltak. Az orosz repülőgépek mély támadásban géppuskázták az utcákat, az emberek, mintha vihar lett volna, beálltak az eresz alá, úgy védekeztek, nem félt senki. Nehéz harcok voltak.

Magyarázza meg, hogy hogy vált a csepeli munkások vezetőjévé!

Én 1952-ben kerültem Csepelre dolgozni. Itt dolgoztam, hátunk mögött van a Hengerde, az Acélművek, hengerész voltam. Megégtem, és akkor elmentem egy másik szakmát tanulni, ami kevésbé veszélyes, így lettem horizontál esztergályos. Itt dolgoztam 1952. július végétől, ez az első börtönöm után volt. Kényszerből jöttem ide dolgozni, máshova nem mertem elhelyezkedni. Hogy miért lettem munkástanács vezetője, nem vezetője voltam, a munkások képviselője voltam. A munkások nem vezetőt választanak sose, mindig csak képviselőt. Talán azzal tudnék válaszolni egyértelműen rá, hogy egy forradalomnak az az ismérve, hogy a forradalom első napjaiban elsöprik azokat az erőszakszervezeteket, államhatalmi szervezeteket, képviselőket, amelyek előidézték a forradalmat és megválasztja a munkásság, minden forradalomnál ez törvényszerű, megválasztja a munkásság a saját képviselőjét. És én még ma is meghatottsággal gondolok arra, hogy engem választott meg itt a harmincötezer ember, hogy képviseljem őket, segítsek egy szabadabb, demokratikusabb élet megteremtésében, az ország gazdasági nehézségeinek leküzdésében. Hogy miért választottak meg, a munkásokat kell megkérdezni, nem tudom, biztos élveztem a bizalmukat. Természetesen sok minden közrejátszott ebben, az akkori politikai helyzet, az akkori körülmények, a harcok. Én nem voltam akkor tapasztalt ember, hisz mindössze harminc éves voltam, mégis én lettem az elnök. Nem tudom, miért, ma se, nem szolgáltam rá erre a bizalomra, de ma is büszke vagyok rá.

Milyen volt a politikai helyzet közvetlenül azután, hogy az oroszok visszajöttek, ez a kettős hatalom?

Igen. Nagyon nehéz erre válaszolni. Magyarországon, az előbb említettem, hogy a nép fellázad, forradalmat csinál, akkor a nép megválasztja a képviselőjét. Ennek a forradalomnak a letörésére valakik, bármilyen erő megözönli az országot, ellepi az országot, szétlövi a várost, akkor világos, hogy egy darabig nincs normális helyzet. Itt, Magyarországon, itt, Csepelen kettős hatalom alakult ki. Minden hatalom a munkástanácsok kezében volt, mi beszéltünk a munkásokkal, a mi tanácsainkat fogadták meg, velünk vitatkoztak, az államvezetés, az a parlamentben összpontosult, orosz harckocsik védelme alatt, ide egy se mert lejönni. Garanciát kértek, hogy biztosítsam személyi épségüket, ha ide lejönnek. De mivel? Nekem nem volt fegyverem, nekem nem volt harckocsim, munkásembernek éreztem magam, az voltam. Így jött létre az a kettős hatalom, hogy felül az orosz hadseregre támaszkodó kormányzat, alul, középszinttől kezdve a munkástanácsok. Nagyon sok feladatunk volt, itt nem volt élelem, nem volt utánpótlás, nem volt szén. Ennek a gyárnak napi kétszáz vagon szénre van szüksége, hogy az erőművét üzemeltetni tudja, hogy itt munka menjen. Szereztünk bolgároktól, osztrákoktól, és akkor az akkori Közlekedési Minisztérium, azt hiszem, vagy helyettese kért kölcsön tőlünk egy konvoj szenet és némi alapszenet, hogy tudja a vonatokat üzemeltetni. Én azt válaszoltam neki, ez telefonhívás volt, hogy osszák tovább a krumplit, minisztériumra ilyen szinten nincs szükségünk, szervezzék meg ők is az ország életét, ahogy mi megszerveztük Csepelen a munkások ellátását, élelmezését és megszerveztük, hogy fűteni tudjanak, hogy ne legyen hideg szoba karácsonyra. A komlói bányászok egy egész tehervonat szenet, feketeszenet küldtek a csepeli dolgozóknak ajándékba, hogy be tudják fűteni a szobát karácsonyra. Tehát a közellátás, minden a munkástanácsra hárult. Itt vágóhíd működött, itt húst mértek. Persze a munkástanács nem ezt látta fő feladatának, nekünk az egész ipart át kellett volna alakítanunk, mi nagyon komoly tevékenységet fejtettünk ki. Szele Mihály volt akkor a magyarországi ENSZ gazdasági képviselője, közgazdász. Megkértük, tizenötödmagával kijött, hogy mérje fel, hogy miért mentünk ebbe a kudarcba, mi váltotta ki ezt a hibát, hogy milyen útra lépjünk, mit termeljünk, mennyiért. Kérem, a közgazdasági csoport nem tudta megállapítani, hogy egy motorkerékpár mibe kerül. Szerettünk volna változtatni, idő se volt rá, mellette ránk maradt a politikai kérdés, hisz a Magyarország véleménye az volt, hogy addig nem dolgozunk, míg egyetlen orosz Magyarországon van, és mi mégis elkezdtünk dolgozni. Nehéz volt, a munkás se értette meg, nem mindegyik, nem értette meg, hogy magunkra maradtunk, elárvultunk. Hát nem hősi halottakra van szükség, egy népirtásba nem mehetünk bele, dolgozni kell, hát nincs segítség. Elkezdtünk dolgozni, nagyon keserves viszonyok között, alig tudtuk a termelés feltételeit megteremteni. Hát, röviden vagy hosszan ez a válaszom a kérdésre.

Le tudná írni azt, amikor a Kádárral találkoztak és volt-e programjuk?

Több alkalommal találkoztunk Kádárral. Első alkalmakkor nem úgy mentünk hozzá, mint miniszterelnökhöz, hisz a mi hitünk, meggyőződésünk szerint Nagy Imre volt a miniszterelnök. Nagy Imre nem köszönt le, elvitték. Ma se tudják megmagyarázni, nekem legalábbis nem és gondolom, rajtam kívül soknak, hogy hogy lett Kádár miniszter. Na, mindenesetre ő volt a Parlamentben, küldöttség küldöttség után ment hozzá, hogy megkérdezzük, mit akarnak. Ehhez hozzá kell fűznöm azt, hogy én beszéltem a megszálló orosz csapatok egyik parancsnokával. Véletlen esemény volt. Bementünk, valahol a Gorkij fasorban volt a rezidenciája és megkérdeztük, hogy mi, munkástanácsok november 4-én, alias november 11-e után, mi még szereplünk-e, vagy mi megszűntünk, mint jogi szerv, mert bennünket az Elnöki Tanács értelmében választottak meg munkástanács-vezetőknek. Tehát ez tisztázandó, elmentem az orosz parancsnokhoz, kísérettel természetesen, aki azt mondta, Magyarország előtt három út lehetséges. Tőkés restauráció - ezt nem engedik, munkástanács vezette szocializmusépítés – ezt jó szemmel nézik, a harmadik alternatíva netántán a régi, kipróbált moszkvai út követése – ebben ő nem bízik, látja az eseményekről, hogy a magyar nép nem fogadja el a moszkvai utat. Tehát minden további nélkül dolgozzunk, bár az utunk nagyon nehéz lesz, hisz kipróbálatlan út. Ebben a hitben folytattuk mi a munkát november 11-e után, így vettük fel a munkát, így kerültünk a kormányra, megkérdezni Kádártól, hogy mit akar. Én nekem a következőt mondta: Nagy úr, hogy tudnék én kormányprogramot hirdetni, mikor a huszonhetes számú harckocsival jöttem be Ceglédről Pestre, hát a harckocsiban nem tudok programot írni. Ez volt az első találkozás lényege. A következő találkozások is hasonlóan zajlottak le, semminemű programot nem tudott mondani. Megkérdeztem, hogy most az a változás, hogy az MDP-t MSZMP-re keresztelték? Hogy nem az ötös osztályzat a legjobb, hanem az egyes? Hogy egy új címert csináltak? Nem tudott rá válaszolni. Majd az idő meghozza a programot, mi dolgozzunk, a kormány nem fog beleavatkozni a termelés ügyeibe, ez volt a koncepciójuk. Szerintem ők se tudták, mit akarnak. Mi tudtuk, hogy dolgozni kell, termelni kell és értelmesebben kell irányítani a magyar ipart, értelmesebben kell vezetni a magyar munkásokat, mint ahogy eddig vezették, nem demagógiával. Hát, ez volt az első három beszélgetés. A legutolsó beszélgetésem december 30-án volt vele. Előbb közbe kell vetnem, hogy engem Kádár kinevezett a Gazdasági Mechanizmust Megállapító Kormánybizottság tagjává, azzal a céllal, hogy dolgozzunk ki új törvényerejű rendeleteknek a tervét, amit majd el fog fogadni a majdani parlament, hogy a munkásönkormányzat hogy valósul meg. Ők nem fognak foglalkozni gazdasági kérdéssel, csak politikával és mi ne foglalkozzunk politikával. Természetesen ez irreális kérés, nem lehet ezt megcsinálni. A kérés maga nonszensz. Mi foglalkoztunk politikával, foglalkoztunk gazdasággal. Azzal búcsúztunk el, hogy majd később ismét összeülünk és akkor majd meg fogják mondani, hogy mit akarnak ők konkrétan, mi a koncepció. Most ezt ne úgy vegyék, hogy ez politika. Itt, Magyarországon kötött béralap volt, minden kötött volt, szabályozott volt, hát mi fizettünk. Aláírásomra a Nemzeti Bank kiküldte a bért, a pénzt, a Pénzügyminisztérium nem tudta, nem tudott mondani egyetlen minisztérium semmit se, tehát teljes programtalanul állt a kormány, a kettős hatalomnak a felső fele az ország élén, mi pedig, hát, élveztük a dolgozók bizalmát. Ennek a helyzetnek 1957. január 5-én lett vége, mikor ötpárti értekezlet volt Budapesten. Ez az öt párt volt a Szovjet Kommunista Párt, a Cseh Kommunista Párt, a Román, a Bolgár és a Magyar Kommunista Párt. Nem tudom, az NDK-sok itt voltak, azt tudom, hogy Gomułkáék nem jöttek el. Gomułkáék szimpatizáltak a forradalommal, velünk, munkástanácsokkal, ezt személyes üzeneteiből ismét tudom, ugyanezt mondhatom Titóékra is. Az ötpárti értekezlet után, azt hiszem, január 5-én, megjelent a nyilatkozat. E nyilatkozat egyértelműen leszögezte, hogy Magyarországon visszajön a régi pártrendszer, az egész kormánynyilatkozatban, archívumokan megtalálják, az a szó, hogy munkástanács, hogy munkásönkormányzat, elő sem fordult, meg sem említették.

Miért adták fel a munkások?

Miért adták fel a munkások 1957-ben? Nem tudom, feladták-e. A nemzeti tudat, az egy különös valami. Nem hiszem, hogy minden angol ember minden reggel arra ébred, hogy hálát ad az Istennek, hogy angol. A magyar se arra ébred, hogy hálát ad Istennek, hogy magyar. A nemzeti tudat az ember agyában történelmi pillanatokban jön előtérbe, mondjuk az angoloknál is, nem mindennapos dolog. Mikor 1957-ben már, ’57 elején, januárjában látták az emberek, láttuk mi is, hogy teljesen reménytelen minden, magunkra maradtunk, akkor mit csináljunk? Harcoljunk tovább? Irtsuk ki a népet? Legyünk öngyilkosak? Nem. Fölakasztották a fegyvert a falra, az elveiket nem adták fel, csak nem hangoztatták, élni kell, enni kell, dolgozni kell és ez az élet rendje, nekiálltak enni, élni, szeretni, dolgozni. Nem tudom, feladták-e. Nem tudom, az én korosztályom biztos nem. Akikben benne él élénken a történet, mi nem adtuk fel, mindig bízunk valamiben. Bízunk abban, hogy leszünk még mi, hát, jobb körülmények között is. Erre ennyi a válaszom. Arra a kérdésére pedig, hogy ellene fordultunk-e a kettős hatalom idején a kormánynak, persze. Budapesten megalakult a Nagy-budapesti Munkástanács, országos funkciót töltött be. Ez nem hatalmi szervezet volt, minden munkástanács küldöttet küldött a Nagy-budapesti Munkástanácsba, hogy hozzuk közös nevezőre a dolgokat. Ez a Nagy-budapesti Munkástanács sokat politizált, ismételten tárgyalt a kormánnyal, ismételten. A kormány nem utasította el, de nem is fogadta el, mindig halogató választ adott minden kérdésére. És a Nagy-budapesti Munkástanács azt megelégelte és döntésre akarta vinni a dolgot, és felszólította a magyar munkásságot, hogy tiltakozó sztrájkba kezdjünk negyvennyolc órára. Egyöntetű volt a sztrájk az országban, itt is kihalt volt a gyárudvar. Természetesen a martin dolgozott, mert a vasat nem lehet otthagyni, mert belefagy a kemencébe és az gazdasági kár, de a sztrájk tökéletes volt országszerte, itt is.

Meséljen a letartóztatásáról és hogy mi történt azután?

1957. január 11-én elmentem a kormánybizottsági ülésre. Előzőleg lemondtam a munkástanácsi tisztségemről. Lemondott itt, ebben a gyárban nyolcszázhatvanhét munkástanács-tag, hisz teljesen kilátástalan volt az öt párt nyilatkozata után bármiben is reménykedni. Feleslegesen nem óhajtottunk dolgozni. Elmentem a kormánybizottságra, hogy bejelentem a lemondásom, hisz nem Nagy Elekre kíváncsiak, hanem a csepeli munkástanács elnökére, Csepelen pedig megszűnt a munkástanács. Közben itt, Csepelen kitört egy fegyveres összeütközés a karhatalommal, halálos áldozatokkal. Délután háromig lőtték a gyárat géppuskákkal, a karhatalom. Bent, a kormánybizottságnál bejött négy férfi engem letartóztatni. Nem engedte Gáspár és Fock, felhívta az akkori rendőrfőkapitányt, bocsánatot kértek, elmentek. Este hat órakor mentem haza, a jugoszláv követség előtt, nem tudom, miért ott, ott megfogtak, betettek az autóba, letartóztattak. Elvittek, nem tartóztattak le. Volt egy huszonnégyórás kihallgatás, udvarias volt. Ott aludtam, tovább nem voltam hajlandó beszélni. Nem húzom soká, három napon belül halálra ítéltek, utána ezt megváltoztatták, életfogytot kaptam, végül a Legfelsőbb Népbíróság tizenkét évre mérsékelte a büntetésemet, ebből letöltöttem majdnem hat és fél évet, hat év négy hónapot, amnesztiarendelettel szabadultam ki. A börtönről hadd ne beszéljek, nagyon rossz élmények. Ártatlanul börtönbe kerülni, nem tudtam megérteni, miért, ma se tudom megérteni. Én koncepciós pereknek tartom a munkástanács-pereket, mint ahogy koncepciós pereknek tartok sok más pert is, amely 1957-ben lezajlott, vagy ’58-ban Magyarországon. Erről talán ennyit tudnék mondani.